Vendégségben jártam a sulioviban

Nem tudom, hogy mire várok, de ha meglátom, felismerem… – énekli az Európa Kiadó a kabátzsebemben, és egy kis madzagon keresztül eljut a zene és a szöveg a fülemhez, hogy így hozza az univerzum – a karma, a sors, vagy nevezzük bárminek is – a tudomásomra, hogy a mai napon nem sok hasznát fogom látni az előre megírt kérdéseimnek, mert valami mással lep meg az élet.

A Kamaraerdei Kerekerdő Óvoda és Általános Iskolában várnak ma rám, hogy bepillanthassak a hétköznapjaikba, megismerhessem az ott folyó munkát, a pedagógusokat, és a gyerkőcöket. Én azon ritka „felnőtt emberek” táborába tartozom, akik szívesen zötykölődnek a villamoson akár 50 percen keresztül a kényelmes autókázás helyett, mert így át tudom magam adni az olvasás, zenehallgatás, az elmélázás perceinek. Ráhangolódom a rám váró feladatra, beszélgetésre, interjúra, és igyekszem felébreszteni a „gyermeki énemet”, hogy egyszerre több nézőpont szerint élhessem meg a mai nap történéseit.

Ha azzal az érzéssel lépsz be egy oviba, hogy odabenn majd rád köszön a felismerés, hogy „Jó napot kívánok! Én vagyok, akire vártál!”, akkor mindenkire olyan várakozással nézel, mintha egy régi jóbarátot látogatnál meg, és azon tűnődsz, hogy vajon felismer-e ennyi év után. Beléptem, és máris jött az első kellemes meglepetés. Nem is jött, inkább szaladt. Érdeklődve, kíváncsian, kedvesen barátságosan, szaglászva és odabújva, mintha tényleg egy kedves régi ismerőst köszöntene. Ő Luna a tanuló terápiás kutyus, aki – igen, „aki”, mert ő családtag, méghozzá elbűvölő személyiséggel –, azonnal megteremti az első találkozás hangulatát, legyen szó felnőttről, vagy gyerekről.
Mivel én is többszörös gazdi, és kutyaimádó vagyok, ezért pontosan tudom, hogy egy kutya viselkedése, természete, az idegenekhez való viszonya az első találkozáskor, az hűen tükrözi azt a légkört, amivel az ő gazdija, környezete viszonyul hozzá. Éppen ezért el sem tudnék képzelni jobb ajánlást bárki vagy bármi – értsd ovi, suli, előkészítő, vagy csak úgy általában egy közösség –, számára, mint egy ilyen „fogadóbizottságot”. Egy barátságosan érdeklődő kutyus, és egy mosolygós gazdi, aki egyetlen pillantással felméri, hogy „átmentem a Luna teszten”, és barátként léphetek az ovi-birodalomba…

A „gazdi” valójában Blanka, az óvoda/iskola gyógypedagógusa, akiről másodpercek alatt kiderült számomra, hogy valójában sokkal több bármilyen, szavakkal kifejezhető posztot betöltő személynél. Ha mégis nagyon meg kéne erőltetnem magam, hogy megfogalmazzam az ő titulusát, akkor valami ilyesmi sülne ki belőle:

Ő az, aki mindenkinek szívesen segít, akinek mindenkihez van egy kedves szava, és akihez gyerekek és felnőttek – legyenek akár kollégák vagy szülők –, bármikor fordulhatnak a kérdésükkel, kérésükkel, ötleteikkel. Blanka a suliovi szíve-lelke…

Éva néni

Mit is mondhatnék? Éva néni azonnal belopta magát a szívembe. Elbűvölt a kisugárzásával, a szavaival, melyekkel a gyerekeket kérdezi, dicséri, biztatja és simogatja a lelküket. Tyúkanyó módjára terelgeti őket a dolgok megértése felé, de nem megszabva, hogy milyen úton, vagy milyen tempóban kell oda eljutni. „Tanítónénis” egyszerűséggel elmagyarázza nekem, hogy fontos betartani az elvárásokat. Elmondja, hogy milyen követelményeknek kell év végéig megfelelniük az első osztályosoknak, de egyből hozzáteszi azt is, hogy a kis létszámnak, a „hely szellemének”, és a jó közösségnek köszönhetően sok kérdésben szabadon dönthet. (Zárójelben teszem hozzá – bár jól tudjuk, hogy legtöbbször pont a lényeg szorul ilyen keretek közé –, hogy szerintem éppen az Ő személyisége a fő ok, ami miatt a vezetés a kezébe adta a szabad időbeosztás lehetőségét.)

Ha például az olvasás gyakorlása közben elered a hó, akkor már öltöznek is a lurkók, és boldogan szaladnak az udvarra. Ez is egy fontos lecke. Megtanulják azt is – ami sok gyerek és felnőtt életéből hiányzik –, hogy kiélvezni a pillanat nyújtotta lehetőségeket az nem gátolja a tanulást, munkát, vagy bármit is kelljen csinálnunk az életben. A szellemi és testi felfrissülés, feltöltődés az nem olyan, amit receptre írnak fel, és a megfelelő adagokban kell csepegtetni a gyerekek számára. Sokkal inkább annak a felismerése, és alkalmazása, hogy mikor van itt az ideje egy kis játéknak, nevetésnek vagy éppen hógolyózásnak.

Ahogy telik a tanítási óra, apránként közelebb húzom oldalról a székem a padsorokhoz, hogy lássam, értsem a feladatokat. Majd egy-egy óvatos mozdulattal besegítek a „szókirakó játékba” Annának, beolvadok az osztályba, akik már nem pislantgatnak felém lopva, hogy én éppen kire figyelek. Majd megtörténik az igazi elfogadás, amikor egy kisfiú odajön, és segít nekem, mert látja, hogy le vagyok maradva.

Mindez természetesen Éva néni felügyeletével és tudtával történik, aki nem megfegyelmezi a helyét elhagyó lurkót, hanem egy mosollyal jutalmazza a segítő szándékát. Lehetséges, hogy ő pontosan látja, hogy bár egy „komoly felnőtt” vagyok, mégis legszívesebben félretenném a komolykodást, a felnőtt dolgokat, és csak rajzolnék, színeznék, énekelnék a többiekkel, és legfőképpen boldog lennék, mint egy kisgyerek.

Zsóka néni

Számomra gyerekkoromban az egyik legfontosabb felismerést a nagymamámmal töltök hetek jelentették a nyári szünetben. Mama sosem kapkodott, sosem láttam őt igazán sietni. Sőt, mindig volt ideje a gyerekekre, akár egy kis vigasztalás kellett, mert lehorzsoltam a térdem, akár egy lekváros kenyeret kellett megkenni, mert valamelyik unoka nem bírta volna ki „éhenhalás” nélkül vacsoráig.
Zsóka néni a Mamát juttatta eszembe, aki bár mindig a saját nyugodt tempójában végezte a dolgát, estére mégis valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy a legtöbb feladatot Mama végezte el. Egy ovis csoport ebédeltetése nem egyszerű feladat. Izgő-mozgó gyerekeket kell egyszerre tanítani, segíteni, nevelni, dicsérni és irányítani. Illetve nem kell, mert akkor mindez valóban egy „feladat” lenne. Zsóka néni sokkal inkább részese az egésznek – és pont úgy, mint annak idején Mama –, ő is valahogy úgy intézi a dolgokat, hogy az ember azon kapja magát, hogy mindenki evett, ivott, repetát kért vagy éppen elmondta, hogy nem szereti a céklát. Senki nem kapkod, senki nem emeli fel a hangját, ha kilöttyen egy korty víz az asztalra, és az ovisok jóllakottan szép rendezetten mennek az ebéd utáni pihenést megkezdeni. (Én pedig irigykedem…)

Természetesen elbeszélgettem az intézmény fentartójával is – aki egyben az alapítvány kurátora –, és ő beavatott a hétköznapok azon részleteibe, amivel neki kell foglalkoznia, hogy biztosítsa a folyamatos működés feltételeit. Dodó bácsi – ahogy a gyerekek hívják –, valódi személyiségét viszont nem ebből a beszélgetésből ismertem meg. Sokkal inkább abból a néhány mozdulatból, buksi simogatásból és kedves szóból érthettem meg, hogy mitől válok valaki „Dodó bácsivá”, amivel a folyosón szaladgáló, az ebédhez készülődő, vagy épen az udvarra igyekvő lurkókat terelgette azon a bizonyos „folyamatos hétköznapi működés” szeretettel kikövezett útján…

Tanító bácsi kérem, én füllentettem. Nem az az érzés alakult ki bennem az itt eltöltött fél nap alatt, hogy ide szeretném beíratni a gyerekemet, ahogy azt búcsúzásképpen megfogalmaztam. Valójában én szeretnék visszaülni az iskolapadba! Újra kisgyerek szeretnék lenni! Szeretnék pirospontot, ha ügyesen használtam az ollót! Szeretném, ha olyan feladatokat kapnék, aminek a megoldása kihívás, élvezet és egyben boldog felismerése annak, hogy milyen okos és ügyes vagyok! Buksi simogatást és elismerő pillantásokat szeretnék kapni, amikor valamit máshogy sikerült megoldanom, mint a többieknek, és nem azt a buta „felnőttködést” – amivel a munkahelyen helyreteszik az embert –, hogy „nem ez volt a feladat!” Legyen az a feladat, hogy megtanulhassák a gyerekek, hogyan kell kifejezni magukat az egyéniségüknek megfelelően, és ne megfelelni az elvárásoknak!

A Kerekerdőben éppen így érezhettem magam néhány órára, és ezt az érzést szeretném világgá kürtölni, hogy ezzel köszönjem meg az élményt, amit Tőlük kaptam.

Malinoczki Zoltán